Egyszer, régen megpróbálkoztam a Fantasy műfajjal is. Sajnos ennek novellának épp nem találom a végét. De addig is... :)
Beavatás
A Mester dobszava gyorsulni kezdett és egy pillanatra minden érzést, gondolatot és sejtést kitörölt Luca elméjéből. Egyetlen, tiszta másodperc következett, s a lány érezte, tudata átlépett a határon. Már nem hallotta a dobot. Súlytalanul száguldott, pörgött, zuhant egyre mélyebbre a Sötétségben. Eltartott egy darabig, még át tudta venni az irányítást és lelassíthatta, irányíthatta a röptét. Magában többször is felépítette Mátét. Először az arcát, a testét, majd a hangját, s legvégül azt a valamit, ami még a testvéréhez tartozott. Ez segített. Hamarosan megérezte a nyomot, amit követnie kellett, s egyre közelebb sodródott a helyhez, ahová indult. A Sötétségben hirtelen rés nyílt. Könnyű örvény ragadta magával és ő földet ért.
Körülnézett. Beavatása alatt először járt éber álomban, s bár Mestere tanításából sejthette, mire számíthat, a kép mégis meglepte. Az éber rémálom egészen más volt, mint amit az ember éjjel láthatott. Az álom élt, lüktetett és egészen valósnak látszott. Az ismert szimbólumok nem véletlenszerűen bukkantak fel, szerves részei, építőkövei voltak a világuknak.
Luca felismerte a helyet, ahová érkezett. A külvárosi lakótelep volt az, ahol kiskorukban éltek. A nap melegen sütött. A tízemeletes házak előtt, a szervízút mentén virágzottak a hársfák, s az édeskés illat még sűrűbbé tette az ismerős levegőt, amiben ott úszott a pékségből sülő kenyér, a lakásokban készülő ételek és a park száradó füvének párája. Luca szíve összeszorult. Jól ismerte ezt a különös egyveleget. Tizenhárom éves koráig ez jelentette a biztonság, a nyugalom, az otthon illatát. Soha nem sejtette, hogy ez a vad, örökké lázadó, csibész Máténak is jelent valamit.
Megbabonázva indult el a szervízúton, a paneltömb fala mentén. Ez a ház volt, ahol az édesanyjuk halála előtt laktak. Hamarosan megtalálta a lépcsőház bejáratát. A margarinos doboz, amelyikből Gáborfi néni a kóbor macskákat etette ott pihent a lépcső alatt, a sarokban. Fölnézett. Tekintete végigsiklott az ajtó fölötti erkélyeken. A harmadik emeletről szabályos időközönként füstpamacs pöffent elő. A Bajuszos már megint cigarettázott. Luca egy pillanatra megállt és nagyot nyelt. Nem tudta, merjen-e följebb is pillantani. Végül megtette: felnézett. Ott volt. A hatodikon, a balkon az erkélyládából folyondárként a korlát üvegének közepéig ömlött a piros virágtakaró. Anya muskátlii…
Jó lenne fölmenni… - gondolta Luca – jó lenne megnézni a régi lakást.
A bejárati ajtóhoz lépett és finoman megrántotta a kilincset. Az ajtó megrázkódott, de nem nyílt ki. A lépcsőházban léptek hangzottak fel és az egyik folyosóról ősz, görbe hátú, szemüveges, kertésznadrágos alak lépett elő.
- Ki az isten csodája az? – olvasta le az idős házmester szájáról a szavakat a lány.
- Lajos bácsi! Lajos bácsi!
- Menjen innen! Ne rángassa az ajtót, kisasszony! Csengessen, ha keres valakit!
Nem ismer meg. – szaladt át a gondolat Lucán.
Pedig hányszor kergette meg Mátét seprűnyéllel, hányszor dugta el a biciklijüket bosszúból, hányszor szidta össze őket, ha összefogdosták a bejárati ajtó patyolattiszta ablakát.
- Lajos bácsi! Én vagyok, Luca! Máté húga, a hatodikról! – üvöltötte keresztül a üvegen.
- Én meg a római pápa nagyapja! Menjen innen, csengessen, ha akar valamit!
Nem ismer. Ennyire megváltoztam volna hét év alatt? Mindegy. Nem vesztegethetem az időt.
A lány elfordult a bejárattól, keresztülvágott a szervízúton és kilépett a játszótérre. A vas mászókán ismerős, tízéves forma kissrác ült. Farmerdzsekit viselt és márkás sportcipőt. A kezében cigarettát tartott. Luca felismerte. Gábor volt, Máté barátja és osztálytársa. A valóságban egy éve halt meg. Ő adta Máté kezébe az első pirulát. De akkor már rég nem laktak a kerületben.
Luca a gyerekhez szaladt.
- Gábor! Megismersz?
A fiú unottan keresztbe tette a lábát.
- Gőzöm sincs ki vagy. De elég hülyén nézel ki.
Luca végigpillantott magán. A ráncot vető, mélybordó szoknyán , a laza bőrövön fityegő zacskókon és a tokban a könnyű, ezüstből készült tőrön, meg a finom szövésű, csipkés, fekete parasztblúzon.
- Te olyan furi vagy, hogy tuti azt a bolondot keresed.
- Kit?
- Az Álmodót. Sokszor eljön erre. Teljesen dilis. Eleinte csak úgy megjelent itt. Táncolt, simogatta a fákat, meg az anyját hívta. Aztán eltűnt. Néha engem is megtalál. Ölelget, meg veregeti a vállamat. Azt állítja, hogy Ő Máté a 13-ból. Marha.
- És?
- És? Mit és? – kérdezte a kissrác és a lány arcába fújta a füstöt.
- Mit csinál még ezen kívül.
- Mostanában itt idejön, táncol, nevet, aztán leborul és elkezd bőgni. Azt mondja, nem akar menni. Végül mégis elindul. Sír, zokog, simogatja a fákat és eltűnik valahol a régi iskola mellett. De oda én nem megyek. Ott nincs nekem semmi. Mostanában onnan szokott felbukkanni is. D egyre kevesebbet van itt. Valami mindig visszarántja.
- Értem. – szólalt meg mélázva Luca és bánatosan végignézett a gyereken. Jól emlékezett rá, hogyan nézett ki később, vörös, gennyes pattanásokkal az arcán, kék-zöld foltokkal a testén, lefogyva, elszürkült, tompa fényű szemekkel, a saját éberálma foglyaként. Benyúlt az övén lógó zacskóba és egy amulettet nyomott a fiú kezébe.
- Ez a tiéd. Viseld! Ez megvéd. – motyogta. – Kérlek, kérlek vigyázz magadra!
Majd megfordult és a játszótéren átvágva elindult a régi iskola felé.
A házgyári elemekből összerakott betonépület mellett a szokásos rendben sorakoztak a nyárfák. Az egyforma ablakokat gyerekrajzok díszítették. Az egyik terem ablakai nyitva álltak és bentről éneklés szűrődött ki.
„Nap süt, kék az ég, zöld a pázsit,
Ág, lomb hívogat, szinte csábít…”
Luca felismerte a dallamot.
„Hát jöjj csak, no jöjj, állj a sorba
és szóljon most a trallalallala…”
Még akkor is dúdolta magában, amikor észrevette, hogy az iskola mögött a tér megváltozott. Az élelmiszerbolt helyén vasúti töltés magasodott, az oldalán vastagon álló szemétheggyel. E töltésen át egy kis gyalogos aluljáró vezetett a másik oldalra. Luca átvágott a felhalmozott nejlonzsákokon, egy törött hűtőszekrény roncsain, meg egy néhai kocsiajtó maradványain és belépett az aluljáróba. Középen mocskos lé folydogált egy mélyedésben. Bűze összekeveredett a vizelet mindent átható szagával.
A töltés másik oldalán sebhelyes arcú, szürke, körfolyosós bérházak fogadták. Ide költöztek, miután az édesanyjuk…
- Mocskos dög! Férges disznó!
Az egyik ház ajtaja kivágódott és egy nő rontott ki rajta zsírós csomókba összeállt, valaha talán vörösre festett hajjal, ételfoltos otthonkában.
- Rohadj meg! – kiáltott vissza a lépcsőházba, ahonnan egy férfi tántorgott elő, kétes tisztaságú trikóban és kinyúlt, foltos melegítőnadrágban. Egy törött üveggel hadonászott. Az ajtóban egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, majd az asszonyt megpillantva tovább rohant.
- Megöllek! – üvöltötte és a nő után vetette magát, aki eltűnt az egyik zsákutcában, a két háztömb között.
Néhány másodperc múlva éles segélykiáltás hangzott fel. Luca megfordult és remegő kézzel kapott a tőre után. Aztán megtorpant. Ez csak egy álom.
Elengedte a tőrt és belépett a nyitva hagyott ajtón. A kapualjban rettenetesen mállott a vakolat. A kapun túl törött ajtajú postaládák ásítottak az alattuk felhalmozott szeméthegyre. Luca megkereste a lakók névsorát tartalmazó, kopott tablót a falon. A mocskos üveglap mögött egyetlen ismerős nevet talált: Bartók János II./14.
Luca elindult felfelé a lépcsőkön. Dohszag csapta meg az orrát, hengerezett tapéta koszfoltoktól éktelenkedett. A félemeleteket jelző ablakok pedig csak homályosan engedték beszűrődni a körfolyosóról érkező, tompa fényt.
Megérkezett a másodikra. Undorodva lenyomta a gangra vezető, törött üvegű ajtó kilincsét és maga is meglepődött, hogy kamaszkorában szinte nem is érdekelte az áthatolhatatlan mocsok. Az ő álmában talán nem is szerepelne. Csak Mátét zavarta ennyire.
Kilépett a gangra. Az egyik konyhából hangos zene szólt. Az első lakás ajtaja előtt egy férfi ült és egy zománcozott lavórba krumplit hámozott.
Luca udvariasan köszönt, majd megkereste a 14-es lakást és becsöngetett. Odabentről pakolászás és ideges csoszogás hallatszott. Az ajtó résnyire nyílt és a biztonsági lánc megfeszült.
- Ki az? – kérdezte egy harmatgyenge, női hang.
Luca egy pillanatra tétovázott.
- Csókolom. Lajos Emese vagyok, egy szociológiai felmérést készítek. Bartók János tanár urat keresem. Próbáltam telefonálni, de folyton az iker beszélt.
A nő kiakasztotta a biztonsági láncot.
- Jöjjön be. – nyögte halkan.
Luca belépett és az ajtó bezárult mögöttük. Tekintete végigsiklott a háziasszonyon. Hajdani fizika tanárnője ócska pongyolát húzott össze végtelenségig legyengült és megtört testén. Fejét egy furcsa kendő takarta, bőre úgy megereszkedett, mintha kisebbre cserélték volna arccsontjait. A falnak támaszkodott és kínlódva egy szobába vezette a vendéget. A fehér tapétát bekeretezett, régi fényképek díszítették, a parkettát kopott, de tiszta szőnyeg borította, melyen három, sárgás pokróccal letakart fotel ölelt körbe egy kis, csipketerítős asztalt.
Az egyik fotelben ott ült Bartók, Máté matektanára.
- Téged keres a hölgy. – lehelte az asszony és nehézkesen leereszkedett a fotelbe, fájdalmasan beszívva a levegőt horpadt mellkasába.
Luca zavartan nézte a két alakot. Milyen öregnek látszottak…
- Miben segíthetek, kisasszony?
Lajos Emese zavartan meggyűrte a szoknyája szélét, és bő blúza ujjával igyekezett eltakarni a tőr tokját.
- Lajos Emese vagyok és szociológus-hallgató. Egy felmérést készítek erről a telepről. A Petőfi gimnáziumban adták meg az ön címét. Csak néhány kérdést szeretnék feltenni.
- Üljön le! – mutatott az egyik fotelre a tanár. – Elnézést, de sajnos nem tudjuk megkínálni semmivel. Tudja a feleségem állapota miatt ritkán fogadunk látogatókat. De természetesen ilyen bájos hölgyet mindig szívesen látunk.
Luca leült, Bartókné pedig halványan és erőtlenül elmosolyodott.
- Kik élnek az önök környezetében? – tette fel Luca-Emese a kérdést. Pontosan tudta, hogy sután hangzik, de hirtelen más nem jutott eszébe.
- Ha jól tudom, – vakarta meg a fejét a tanár - a telep a század elején épült, a munkásjóléti intézkedések idején. Igen. A környező gyárak dolgozói kaptak itt szolgálati lakásokat. Így volt.
Valami hideg érintette meg a lány kezét. Luca megborzongott. Az, ami a csuklójára fonódott szinte magával húzta belőle a melegséget. Bartókné keze volt. A nő egészen közel hajolt hozzá. Színtelen, szűk pupillájú szemeivel foglyul ejtette a lány tekintetét. Luca eleget tanult már ahhoz, hogy tudja, ezt a testet már végképp magáévá tette az elmúlás.
- Ide… Ide senki nem jön önszántából. Itt csak a nyomor van. – lehelte a hajdani tanárnő. Csak beteg emberek. Mindenki. Mindenki beteg.
A nő szájból nehéz, fülledt kórházszag és poshadás ömlött felé. Émelyegni kezdett, s parancsolnia kellett az arcvonásainak, hogy nehogy elárulja undorát.
- Önök mikor kerültek ide? – kérdezte végül, hogy megszakítsa az asszony fájdalmas monológját.
- Hetvenötben. Akkor ez még jó hely volt nekünk. Akkor házasodtunk össze. Örültünk a lakásnak. Reméltük, hogy innen továbbléphetünk.
- De innen nem lehet továbbmenni. Itt mindenki megőrül! – sóhajtott Bartókné elhalóan, s nyelvén apró vércsepp jelent meg.
Emese-Luca mosolyt erőltetett az arcára.
- Köszönöm szépen! – válaszolta. – Még egy kérdésem lenne a tanár úrhoz. Igazából magánjellegű. Nem járt itt mostanában egy fiatalember? Nagyjából tizenhét éves, a haja és a szeme barna. Kicsit magasabb nálam. Néha elég furcsán tud viselkedni.
A tanár hirtelen előrébb csúszott a fotelben.
- De! Többször is járt itt. Olyan furcsa, beteg arca van. Eleinte azt állította, hogy ez egyik tanítványom. Megölelt a gangon, sírt és átkozódott. Azt mondta, nem itt kéne lennünk. Sokszor láttam aztán is. Fel, le-jár. Sokszor átmegy az aluljárón. Ott jobb neki. Olyankor táncol, mosolyog, rohan… De valami mindig visszahozza ide. Olyankor szomorú. Nagyon, nagyon fáradt. Ide villamossal jön. Esetleg tud róla valamit?
- Születésétől ismerem. Itt lakott. Csak reméltem, hogy hallok felőle valamit. Mégegyszer köszönöm. Most mennék, ha lehet.
Az ősz tanár felállt és az ajtóig kísérte Emesét.
- Bocsásson meg a feleségemnek. Nagyon beteg.
- Semmi gond. Én kérek elnézést. Mindent köszönök! – hadarta Luca. Megvárta, amíg az ajtó becsapódik mögötte majd végigrohant a gangon és levágtatott lépcsőkön. Nem nézett körül. Végigszaladt az ismerős utcán és megkereste a villamosmegállót.
A táblának dőlve bőrkabátos alak cigarettázott. Fiatal férfi volt, nagyjából egyidős Lucával. Szemei mohón végigmérték a lányt.
- Szép vagy. – vetette oda neki hirtelen.
Luca úgy tett, mintha észre sem venné. A nap már alacsonyan járt, a bágyadt fény végigszaladt a villamossíneken. A szél csikkeket sodort a poros betonon. A lány feje vadul kavargott.
- Szép kislány. – súgta a fülébe a férfi. Egészen közel ért hozzá. Luca a nyakán érezte a forró leheletet.
- Hagyj békén. – szólalt meg fenyegetően.
A férfi nem válaszolt. Újabb meleg fuvallatot küldött a lány nyakára. Az hirtelen megérezte a friss vér édeskés, fémes illatát.
- Sangvinatorium! – suttogta lassan és az övére erősített bőrzacskóból kristályközepű, nehéz, ezüst amulettet húzott elő.
- NE! – nyögte a férfi, majd megtántorodott és erőtlenül a földre rogyott. Hirtelen szél támadt és a bőrkabátos test fekete porként fölkavarodva eltűnt a megálló aszfaltjáról.
A villamos zörögve gördült be. A törött üvegű ajtók reccsenve, csikorogva nyíltak ki. A lány szorongva kapaszkodott fel a vezető mögé. Egy vámpír. Borzongva gondolt arra, mi várhat még rá.
Az ajtó bevágódott és az ősöreg jármű rettenetes ricsajjal megindult, hogy mélyebbre vigye őt testvére éber rémálmába.
Luca leült az egyik felhasított huzatú bőrülésre és kibámult az ablakon. Késő délután volt, az ég vörösen izzott. A házak egyre komorabbak és feketébbek lettek a fogyó fényben. Először a neonreklámok gyulladtak ki az épületek tetején, majd sárga gázlámpák pislákoltak fel a pálya mentén. A villamos élesen csöngetett, majd tompa puffanás hallatszott és vörös foltok öntötték el az első üveget. Lucának másodpercekbe telt, még felfogta mi történt.
Felpattant és teljes erejéből verni kezdte a vezetőfülke elsötétített plexifalát.
- Elütöttünk valakit! – üvöltötte.
A vezető hátrafordult. Harminc év körüli, kövér férfi volt. Püffedt, táskás arcán torz vigyor ült. Megmarad fogai közül néhány kopott, fémszínű korona csillogott. Sárga szemeiből méregzöld írisz villant elő. Nem volt pupillája. Mindez csak néhány másodpercig tartott, majd a vezető felröhögött, megfordult és vad száguldásba fogott. Az áramszedők szikrát vetettek, a kerekek pedig csikorogva dörzsölődtek a sínhez, s a lány biztos volt benne, hogy idővel fel is izzanak.
Cselekednie kellett. Feltépte a fülke ajtaját. Ugyanebben a pillanatban a másik kezében megvillant a könnyű, hegyes ezüsttőr. Csodálatos fegyver volt. Finom, női kézbe illő markolatát két összetekeredő kígyó teste adta. A keresztvasnál a finoman pikkelyezett testek szétváltak, s a kígyók feje két oldat kihajlott. A szemek helyén apró, zöld kövek ragyogtak. A penge alsó része áttetsző, finomra csiszolt, gömb alakú hegyi kristályt foglalt magába. Az egész fémet finom levélornamentika díszítette.
Luca döfött. A lapockája mellett találta el a vezetőt. Fekete vér spriccelt fel a szúrás nyomán. A hegyikristály egy pillanatra vörösen felragyogott, majd kihűlt. A ledöfött férfi ültében előre dőlt és a műszerfalra bukott.
A lány kirántotta a tőrt a sebből. A penge tisztán csillogott. A vágás helyéről hirtelen füst gomolygott elő. Először csupán felhőnek tűnt, de villámgyorsan sűrűsödni kezdett. Fekete, torz, majomszerű lény körvonalai derengtek fel. Az apró, koponyás fej a lány arcába hajolt. Az éles kis fogak közül sipító hang tört elő.
- Gyűlöllek Gyógyító!
A jelenés szertefoszlott, a szerelvény pedig olyan hirtelen állt meg, hogy Luca elveszítette az egyensúlyát és a tetemnek csapódott. Az ajtók hangos csattanással kivágódtak.
A lány feltápászkodott és letámolygott a szerelvényről. Egy autó hangosan dudálva húzott el mellette. Luca hátraugrott. Egy keveset várt, majd átrohant a széles úton a szemben lévő ház járdájára. A falnál megtámaszkodott és a homlokához szorította a hideg pengét. Émelygett.
Benyúlt a ruhája alá és megszorította a nyakában lógó amulettet. Az apró, életfát ábrázoló medál meleget sugárzott. Luca erőt gyűjtött. A szédelgés elmúlt, s fokozatosan a szívverése is lelassult.
Felnézett. A belvárosban volt. Már teljesen besötétedett, s errefelé már a gázlámpák sem égtek. A halványan derengő fény a környező boltok, kocsmák és mulatók üvegén át szűrődött az utcára.
Ismét felidézte magában Máté képét. A fiú egészen közel volt. Pontosan érezte.
Elindult. Nem nézte, merre tart, hagyta, hogy az ösztöne vezesse. Az út mellett kéjes nyögés hallatszott. Egy karcsú, vörös nő élvetegen nyúlt el egy padon. Egy hórihorgas, sovány, hosszú rasztatincseket viselő férfi összezárta a nadrágját. Megfordult és Luca felé cuppantott. Ajka körült, orrában és szemöldökében apró fémkarikák csillogtak.
A lány megszaporázta a lépteit. Nem követte senki. Az egyik kocsmából kihajítottak valakit. Felismerhetetlenségig összevert férfi volt. Bal kezét a lány felé nyújtotta. Luca borzadva nézte ujjainak vérző csonkjait. Elkapta a kezet és erőt gyűjtött, majd halkan mormolni kezdett valamit. A vérzés csillapodott és a seb hegesedni kezdet. Sem ideje, sem ereje nem lett volna visszanöveszteni a levágott ujjakat. Ha mélyen belegondolt, cselekedete így is teljesen felesleges volt. Ha sikerrel jár, ennek a világnak az Álmodója végleg kiszabadul a saját csapdájából, s a világ egy idő után örökre megszűnik létezni. Mégis, valami azt sugallta, ezt meg kell tennie.
A férfi eldőlt az utcakövön és mély álomba zuhant. Luca megkerülte az alélt testet, de a szoknyája megakadt valamiben. Hátranézett.
Egy fiú tartotta a kezében a ruháját. A földön feküdt, s láthatóan képtelen volt felállni. Esdeklő szemekkel bámult a lányra. Luca lehajolt és a kezébe fogta a fiú arcát.
- Luca! – kiáltott az.
- Peti… -