Vers tavaszról és halálról. Házi feladatnak. Esetleg.
Tavasz
Kétezernyolc márciusában,
egy csöndes szombati délelőtt
ágyában feküdt a dédanyám,
s a tavasz ölébe fogta őt.
Madárkányi csontú, könnyű öreg testét
Napsugrába burkolta csöndesen,
Szabad lelke kezét tenyerébe fogta,
gyöngéden vezett át őt a réteken.
Ketten szaladtak ők az ébredő világban,
együtt fölkeltették az alvó patakot,
zöld rügyeket loptak szürke ág hegyére,
puha léptük nyomán hóvirág kacagott.
Mohos bársony alatt, szelíd dombok között
Alszik már Mizserfán a régi temető,
Dédanyám hantjából, mint szemek ráncos arcból,
Apró ibolyácskák kacsintanak elő.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.