Vajon mit mesél rólunk a pillanat, amelyben nem vagyunk jelen? Vajon miről árulkodik a tükörben felejtett képmásunk, a létrán félbehagyott lépés vagy az ecsetben maradt utolsó vonás? Hétköznapi életünk díszletei, ha magukra hagyjuk őket, megmozdulnak: a létra egyenesebbre húzza a derekát, a dobozon felejtett fekete rongy kinyújtja karmos lábait.
Aki elég türelmes, láthatja, ahogyan a minket körülvevő világ látszólag tudattalan dolgai életre kelnek és csendes, alig mozduló létezésükkel megelevenítik saját gondolatainkat, kételyeinket, cselekedeteink ottfelejtett emlékeit.
Síkba formálni a térbeli világot csupán mesterség. De képekké kódolni mindazt, amit a tárgyak, a szemünkbe néző tekintetek, a körülöttünk mozgó levegő mesél, az már ajándék és varázslat. Ha jól figyelünk, ma mi is láthatjuk, hallhatjuk, érezhetjük mindazt, ami csak kevés és kiválasztott embernek adatik meg megpillantani.
Zsuzsanna képeinek köszönhetően ma hozzánk is úgy szól a világ, ahogyan csak a beavatottakhoz szokott. Ma kivételesen hosszabban néz a szemünkbe diszkó előtt várakozó fiú, ma gonosz arcát fordítja felénk a bárány, őszintébben mutatja a csalódást a fürdőszobai tükör. Az idős test ma a szemünk láttára néz szembe önmagával, a kerítés előttünk szakít ki magának egy darabot az égből. Van, amikor egy-egy kép azt súgja: megnyugodhatunk. Az ajtó készségesen nyílik az udvarra, ahová kutyát bevinni tilos, a postaládákon túl újabb útra indul az öreg felvonó, a nap bátorítóan süt be az öreg bérház ajtaján. De vannak olyan igazságok is, amelyeket jobban esne letagadni: nehéz érteni, miért bámulja a lány a szotyolázó munkásembert, miért tart cigarettát a kezében a tetőn álló fiú. Sokszor fáj a képen a tüske, a karmos láb, a lefejezett baba és a szögesdrót.
Fogadjuk tehát nyitottan az ajándékot, amit ma kaptunk! Ne féljünk bevallani, hogy jól esik a postaládák előtt hagyott kopott állandóság nyoma, hogy feszültek vagyunk, ha a padon ülő öregúrral kell együtt várnunk a metrószerelvényt, hogy zavarba hoz a fürdőszobában összekuporodó lány mozdulata!
Lépjünk ki abból, ami kényelemes és hallgassuk meg, miről beszélgetnek a magukra maradt testek vagy mit árul-e a mozdulat, ha állóképpé simítják és nézzük meg, milyen úton jár az álom – mondjuk átmeneti zavar idején.
Nyissuk meg önmagunkat a saját kétségeink előtt és sejtsük meg együtt, mit mesél rólunk az a pillanat, amelyikben igazán nem vagyunk jelen.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.