Színésznők

Szocio...

Színésznők

Forró volt a levegő. Ahogy a vonat után néztem, a sínek mozogni látszottak a felszálló melegtől. Bányatelepen szálltunk le. Vagy tíz éves lehettem. Anyám szebb volt, mint valaha. Ahányszor csak visszaemlékszem arra a délelőttre, nagyon fiatalnak látom őt: könnyű, kék fehér kockás nyári ruhát visel, az anyag csak sejtelmesen követi az alakját, telt csípőjét, karcsú derekát és izmos, mégis puha felsőtestét. Hogy ilyen volt-e valójában, már nem tudom. Talán csak én szépítettem meg ennyire, mert így jobban illet ahhoz a forró, augusztusi szombathoz.

Megfogta a kezem és csendesen megkerültük az állomásépület romjait. Rajtunk kívül egyetlen lélek sem volt a sínek mellett. Kifordultunk az ócska útra és elindultunk a falu felé.

- Nem vagy szomjas? – kérdezte anyám.

- De – mondtam csendben és elvettem tőle a vizespalackot és ittam néhány kortyot. Nem néztünk egymásra. Mind a ketten a kétségbeejtően száraz, gazos határt néztük, és a végtelennek tetsző, elvadult termőföldek között kanyargó, töredezett, szürke betonutat.

- Látod, itt régen villamos járt. – mutatott anyám az út mellett néhány rozsdás síndarabra. Egy darabig szemmel még követni tudtam a pálya vonalát. Párszáz méterrel arrébb elvadult gyümölcsfák jelezték a régi gazdasági udvar határát.

A por kellemetlenül forró lett a lábam alatt a szandálom pedig folyton tele lett apró, szúrós kavicsokkal. Csodálkoztam, hogy papa nem jött elénk. Ahogy végignéztem az úton, néha látni véltem a gondosan karbantartott, piros ladát, aminek a hátsó ülését Nyunyika nyilván megint ócska pokrócokkal takarta le, nehogy elkoszolódjon, amikor nagyapám beleteszi a környékbeliektől összeszedett hegeszteni való munkákat.

Hiába vártam. Lassan elértük a dombokat. Az út itt egy kis hídon vitt keresztül. Ahogy végignéztem a kiszáradt patakmeder mellett észrevettem a hajdani tárnák beszögezett bejáratát,

- Ez szakad be régen? – kérdeztem anyámat.

 Ő szórakozottan bólintott. Abból, ahogyan az előttünk álló utat nézte, tudtam, hogy vár valakit. Abból pedig, hogy hallgatott, tudtam, hogy nem a nagyapámat.

- Sokáig kell még menni? – kérdeztem újra, mert idegesített, hogy titkolni akar valamit.

- Nem azért jöttünk, hogy nyafogj.

Kedvem lett volna megkérdezni, hogy akkor minek jöttünk, de jobbnak láttam meg se szólalni.

A következő kanyarban egy bicikli tűnt fel. Vagy tíz méterre előttünk lassított. Egy nagydarab, fekete hajú, összenőtt szemöldökű férfi szállt le róla. Egy olajfoltos, kék kertésznadrágon kívül semmit sem viselt. Az izzadtságtól összetapadt a szőr a mellkasán.

- Mariska!

- Szervusz. – köszönt anyám és a hangja mély volt és szomorú.

Megálltunk és a férfi mellénk tolta a biciklit. Két oldalról meg akarta puszilni anyámat, aztán meggondolta magát, de aztán anyám szemébe nézett és meggondolta magát.

- Ez a kislányod? – nézett rám. Lesütöttem a szemem. Akkor vettem észre, hogy a férfin csak egy ócska strandpapucs volt.  Amíg ők ketten megbeszélték, hogy ki vagyok én alaposan megbámultam a lábfejét. Nagy, fekete körmű öregujja volt a közepe táján néhány hosszú szőrszállal. Nem tesztett ez a furcsa, szétterülő, megkeményedett lábujj. És nem tetszett a férfi szaga sem: nedves volt és kellemetlenül sós és savanyú egyszerre.

- Hát te, nem tudsz beszélni? – kérdezte a férfi hirtelen. Én igyekeztem még jobban lesütni a szememet és rá sem nézni az izzadó, borostás-mocskos férfiarcra. – Na, majd szóra bír téged a Miklós bácsi. A csokit, azt szereted-e?

Egy Balaton szeletet tartott elém. A tenyere is olyan volt, mint a lába. Sárgásra kérgesedett, vastag körme alá feketén beült a gépzsíros kosz. Undorodtam.

- Na, szereted-e?- kérdezte és az arcomba hajolt. Kénytelen voltam elfordulni.

Anyám ideges lett.

- Hagyd már szegény gyereket.

- Belőle lesz-e már színésznő?

- Ha akarja. – mondtam anyám kedvetlenül.

- Zeneiskolába kéne íratni, amíg ilyen kicsi. Neked is az kellett volna. Meg anyádnak. Elkezdeni. Még mielőtt megszülettek. Aszongyák az a jó. Szép zenét kell hallgatni. Rögötn akkor, mikor meglesz a gyerek. Akkor szépen tud énekelni. Neki talán még nem késő.

Felemelt és a bicikli csomagtartójára ültetett. Nem volt jó az alumíniumon szoknyában ülni. Az átmelegedett fém hozzáért a bugyimhoz, de nem akartam szólni. Néztem, ahogyan a kerék alatt lassan csíkokká folyik össze az út felülete.

- Mi mondasz apádnak, hogy kerültetek a faluba?

- Az igazat. – mondta anyám egy kis idő után. – Hogy találkoztunk és te elhoztál. És hogy Hatvanból nem tudtam telefonálni.

- Úgy. – mondta Miklós bácsi. – A gyereket hová teszed?

- Majd kiderül.

- Miért nem hagytad az apjánál?

- Mit gondolna apám, ha nélküle jövök?

- Mit fog így szólni?

- Mindegy. A gyerek előtt úgyse csinál semmit.

- Szép dolog.

Nem értettem, miről beszélgetnek. Haza szerettem volna menni. Izzadtam és megint nagyon szomjas lettem.

- Miért lógatod az orrodat? – kérdezte anyám és finomat maga felé fordította az arcomat. – Ha odaértünk, játszhatsz a cicákkal. Virágot is szedünk.

Már a faluban jártunk, de a nagyapámék utcája előtt elfordultunk valahol. Alacsony, nyomorúságos sorházak szegélyezték az utat, a régi munkáslakások. Egyiknek másiknak az ajtaja be volt falazva, itt-ott pedig még az ajtó- és ablakkereket is hiányoztak. Az egyik  bejárat előtt, az össze-vissza drótokkal foltozott kerítés mögött egy kócos kislány ült a porban, meztelenül. Amikor ránéztem, kinyújtotta a nyelvét. Erre benyúltam a blúzom alá és megmutattam neki a rózsaszín gyöngyökből fűzött nyakláncomat. Anyám semmit se vett észre az egészből.

Az egyik kapu előtt aztán megálltunk. Anyám levett a csomagtartóról.

- Bemegyünk egy kicsit a Miki bácsiékhoz.  Majd bent megeszed a kakaóscsigádat.

Miklós bácsi kinyitotta a kaput és belülről a kerítésnek támasztotta a biciklit. A háznak ez a része valamennyire rendben volt, legalább is kívülről le volt meszelve, igaz, aki csinálta, csak lefestette az alsó, színes vakolatot. Az bejárati ajtó mögött egy színes nejloncsíkokból álló függöny lógott, hogy kívül tartsa a bogarakat. Nem akartam hozzányúlni, mert utálatosan zsíros volt és látszott, hogy az évek alatt alaposan beköpték a legyek. Az bejárat rögtön a konyhába nyílt és a gyomrom felfordult a benti dohos ételszagtól. Ki akartam fordulni, de anyám nem engedett.

- Köszönj szépen! – parancsolt rám és finoman megszorított a vállamat. Tudtam, hogy ő is csak reménykedik, hogy rendesen fogok viselkedni.

A saprhelttel szemben, egy nagy, szőrös pokróccal letakart heverőn egy kövér öregasszony terpeszkedett zsírpecsétes otthonkában.

- Csókolom!  - köszöntem nagy nehezen és közben úgy éreztem, beleharaptam a levegőbe és belülről tölt meg az ételszag.

 Az öregasszony összecsapta a tenyerét.

- Né’ a Kismari! Gyere szépen ide a Bözsi nénihez!

Anyám közelebb tolt a heverőhöz. Az öregasszony előrébb csúszott és alaposan megnézett magának. Még a szoknyámat is felhajtotta.

- Szép kislány! Olyan a lába, mint az igazigomba szára! És tiszta anyja ez a gyerek! Van ennek apja egyáltalán?  - kajánul anyámra nézett és furcsa, fulladozó hangon felkacagott.

- Maradj itt. Beszélgess Erzsike nénivel. Mi egy kicsit most elmegyünk Miklós bácsival – utasított anyám szelíden és mielőtt ellentmondhattam volna eltűnt a férfivel egy ajtó mögött. Az ajtó ablaka magasan volt és egy mocskos nejlonfüggöny takarta. Nem láttam be. És akkor valamiért nagyon elkezdtem haragudni anyámra.

- Na. – nyögött az öregasszony. – Aztán iskolába jársz-e már.

Bólogattam.

- Az jó. Apád megvan-e?

- Meg. – mondtam csendben. – Dolgozik.

- Úhúúgy. – fújtatott az öregasszony és felállt a heverőről. Csak most vettem észre, hogy szőrösödik az orra hegye, egy nagyot nyeltem, mert megint felfordult a gyomrom.

- Csináltam egy kis zöldbabot. Együnk.

A sparhelthez ment, begyújtott és megkevergetett valamit a egy piros fazékban. A sparhelt fölött egy foltos falvédő volt két hímzett őzikével. Ez egy kicsit megvigasztalt.

- Na. egyél. - mondta az öregasszony később. A konyha közepén állóasztalhoz vezetett és egy repedezett cseréptálba merte a zöldbablevest. – Fújd meg, mert meleg lesz.

Nem volt gusztusom a tálhoz nyúlni és a számba venni a feketedő, furcsa alpakka kanalat. A tányér alatt bűzlött a hanyagul letörölt viaszos vászon.

- Na, egyél te kis szerencsétlen. Ne hagyd szégyenben szegény nagyanyádat...

Hirtelen ránéztem, ő meg zavartan elfordult.

- Na... Egyél. Nem kell neked tudni mindenről. Szép vagy, mint anyád, na. Az is színésznő akart lenni. Ilyen volt mint Te, csak kicsit idősebb. Hát elment innen. Na. Mindenkivel előfordul. Na. Egyél. Te csak szeresd édesapádat. Na. Azt meg szerette anyádat.

Az asztal lapjára támaszkodott és onnan magyarázott. Lapos, száraz nyelve volt, a teteje egy kicsit repedezett. a műfogsoráról foltokban hiányzott a zománc.

- Na, mindegy a fene egye meg.  Na. Nem eszel, mi? Nem jó neked az ilyen. Mert itt kosz van, meg légy. Olyan vagy, mint anyád. Na. Mosd meg a kezed. Ott a lavór. Aztán menj ki a kertbe a macskához. Anyád is azt csinálta. A színésznő.  Azok vagytok ti mind. Te is, anyád, meg a nagyanyád, meg az a szerencsétlen, aki most. Na, mindegy. Moss kezet azt’ menjél macskázni. Nagyapádék előtt meg fogd be szépen a szádat Te... Szeresd nagyon az apádat. Mindegy, hogy ki az.

 Elfordult, a heverőhöz sétált és hanyatt dőlt rajta. Hallgatott, aztán hamarosan elaludt és hangosan horkolni kezdett. Én felálltam az asztaltól is kiszöktem a kertbe. Leültem a poros lépcsőre és lecsalogattam az ablakpárkányról a cirmos cicát. Csak arra eszméltem fel, hogy Miklós bácsi bekapcsolja a szobában a rádiót.

- Na... Majd ebből. Meglátod, majd ebből színésznő lesz....