Radnóti Miklós emlékére

Radóti Miklós emlékére

Félálomban néha látom őket menni,

a ködben rongyosan, soványan,

lehatjott fejjel, nyögve menetelni,

A vörös fellegű, furcsa éjszakában.

Én ott vagyok, hová ők csak vágytak.

Betakar csendben édesanyám,

Autók futnak szemben az úton,

Párák a úsznak a néma Dunán,

Távol a hegyre felfut a város,

Lámpák gyulladnak és a csillagok

versenyre kelnek az emberi fénnyel,

hallgat az éjjel. Itthon vagyok.

És ők csak mennek, meg-megbotolva,

Lehullik róluk cipő, s kabát,

Egy szólna még, de oldalba vágják,

Elnyeli úgyis az éj a szavát.

Boldog vagyok. Itt meleg van, béke.

Messzire futnak a kék vonatok,

Egy lámpa fénye csillog a sínen

És világosak mind a vagonok.

Nem kell félnem, tudom merre mennek,

És csak grafitti csorog a bakterház falán,

A határnál nyitva a sorompó,

E kis ország mégis a hazám.

És mennek ők és mormolják magukban

mind ugyanazt, csak másképp, az imát:

"Védd meg uram, te virrasztó felleg,

Legalább fiamnak, óvd meg a hazát."

Én pihenek. És itt hordom magamban

a tőlük hozott, ajándék reményt.

És fölöttük súlyos a sötétség,

De miattuk látom én a fényt,

Akkor is, ha frissek még hantok,

És gyermek még bennük az értelem,

És nemrég még zúgtak a szirénák,

És a fájdalom nem csak történelem.

Mennek ők, látom hogy vonulnak,

Ők foglyok, de én már szabad vagyok,

De  szívemben mindig menetelnek

az ingó léptű, bús áldozatok.

Ne felejtsünk! Véget jól nem érhet

Semmilyen erőltetett menet.

És csak ott ír jelt a béke ujja,

Hol kézszorít bárti kezet.